Én személy szerint a magyar punkzenét nem szeretem, mert nem érzem benne sem a profizmust sem az elhivatottságot, de legfőképpen az igényességre törekvés hiányát sajnálom. És milyen érdekes, hogy a magyarországi viszonyok alapján nem lehet a punkzenét magát leírni, hiszen rengeteg külföldi ellenpélda van, ami arra enged következtetni, hogy azért mégis sokat lehet kihozni ebből a műfajból.
A Nikson zenekar nekem egy nagyon kellemes csalódás, miszerint külföldi punkzenét is játszhatnak magyarok ugyanazon a színvonalon. Nekem ez egyrészt megnyugtató, hogy a magyar punkrock még feljavítható, másrészt reményt kelt is bennem, hogy ezek a fiatalok komoly nemzetközi porondokra is eljuthatnak, létrehozva ennek a stílusnak az eddig magyar keretek közt nem létező hírnevét és tovább öregbíthetik azt.
Hallva a zenéjüket, én soha nem gondoltam volna, hogy ők még csak két éve vannak együtt. Érezhető a lendület, a lelkesedés, a lázadás, ami ennek a műfajnak az alapköve (kéne hogy legyen). Nehéz elképzelni, hogy a californiai punkhoz ennyire hasonlító, sőt azzal megegyező hangzást itthoni viszonyok közt készítették. Nekem kapásból a korai Green Day vagy a Pennyvise jutott eszembe muzsikájukat hallgatva.
[coolplayer width="480" height="380" autoplay="0" loop="0" charset="GBK" download="1" mediatype="mp3"]
Nikson – Take Me Back
[/coolplayer]
És tényleg megvan minden ami ehhez kell: egy jó állóképességű dobos, aki legalább két órán keresztül veszettül tudja hozni az egyeket (díszítések nélkül, természetesen, mert arra a fékevesztett tempó miatt nincs mód). Két ritmusgitáros, akik a rövid, tömör riffeket soha nem tévesztik el és néhány rövid szóló erejéig meglepetést is tudnak okozni. A basszusgitáros pedig azt a funkcióját tölti be mint a legtöbb rockzenében, vagyis ha nincs, akkor hiányzik, ha van, akkor meg semmit sem hallunk belőle. És úgy tűnik neki ez megfelelő, hiszen nem vettem észre, hogy túlságosan is megerőltetné magát, hogy kitűnhessen (feltételezett) virtuozitásával. Az énekest direkt hagytam a végére, mert őt illeti itt a legnagyobb dicséret, hiszen nemcsak jó kiejtésével, de vagány, megkapó hangjával emeli ezt az együttest nemzetközi szintre.
Ahogy az angol nyelvű dalszövegeket olvastam a honlapjukon, nagyon megörültem, mert a szokványos magyar témák (sémák) nem kerültek terítékre, vagyis a "szidom a rendszert, úgy berúgok ahogy csak tudok és mindig csak másokat hibáztatok"-mentalitással hál istennek nem találékoztam. Helyette én általános emberi problémákat és a fiatalok dühös hangvételét olvashattam ki a dalszövegekből, ami nagyon jól áll a zenekar image-ének.
Végülis nagyon remélem, hogy továbbra is csak jókat hallhatunk felőlük és néhány éven belül már befutott sztárokként találkozhatunk velük esetleg a Budapest Sportarénában.